Skip to content
2013. március 17. vasárnap / sum-blink

Tomb Raider teszt

tomb-raider-pcTomb Raider. Nekem ez a két szó annyi mindent jelent, ami mindenképpen teljesen más, mint amiről most írni fogok. A JÁTÉK! A harmadik dimenzióba való bevezetés. Életem legmeghatározóbb, leghosszabb, legemlékezetesebb virtuális kalandja. Akár a blink, a Star Wars, az 1996-os Tomb Raider is sokkal többet jelent nekem annál, mint ami: egy játék. Ezt a rebootról nem tudom elmondani. Ez már csak egy játék. Viszont nagyon jó játék…

Az összes trailer-t, fejlesztői naplót, túlélési tippet végignézve, egyértelművé vált mindenki számára, hogy a Tomb Raider újrája szinte semmiben nem fog hasonlítani elődeire a címen és a főszereplőn kívül. Engem mégis hajtott a kíváncsiság, mint a régészt ásatáskor – kerestem a nyomokat, a morzsákat… azt a halvány fonalat, mely összeköt két, 15 év különbséggel megjelent azonos címen kiadott játékot.

Kezdjük a sallanggal, amit nyilván már mindenki kívülről fúj, aki szereti a sorozatot. A Core Design hat, egyre inkább egy kaptafára készülő Tomb Raider-e (és azok kiegészítői) után a Crystal Dinamics megmentette a szériát új trilógiájával. Igaz, ehhez a sorozat védjegyéül szolgáló elemeket iktattak ki és lényegében Prince of Persia klónt faragtak a játékból – tegyük hozzá, így is remek alkotások születtek – az új generációnak kedvező, butább formátumban. Mivel a Crystal felvásárolta az Eidos-t, így a Reboot epizódnál még nagyobbat akartak csavarni a dolgokon és a ’90-es évek Hollywood-jára jellemző “the beginning” jelleggel indították alapjaiban újra a sorozatot. Van új Medal of Honor, Devil May Cry és már Tomb Raider is. Így megy ez a pop-szakmában…

tomb-raider-05

Az új epizódban az ifjú Lara első régész kalandjára indul (az nem Kambodzsában volt?) az Endurance hajó legénységével – Roth kapitánnyal, barátnőjével, Sam-mel, James nevű tanárával, a nagydarab Jonah-val, továbbá Grimm-el, a sokat látott matrózzal, egy Alex nevű programozóval és egy valaha volt rendőrnővel, Reyes-el, aki mára autó és hajó szerelésre adta fejét. (A politikai korrektség jegyében lesz minden nemzetiség köztük – kész Benetton reklám.) Ám a Sárkány Háromszögben viharba keveredve hajótörést szenvednek Japán partjaihoz közel, Yamatai szigeténél. A lány egyedül tér magához a parton – majd fejjel lefele felkötve egy barlangban… és bizony minden erejét össze kell szedni, ha túl akarja élni a halálos mindennapokat és magyarázatot találni a rejtélyes eseményekre.

Ha valaki nem látta volna az előzetes képeket, videókat, annak elmondom: Lara itt tapasztalatlan kalandorként bukkan fel a játék elején és folyamatosan szerzi meg azokat a fizikai és mentális képességeket, amik miatt a későbbi Indiana Jonesné lett. Íjat szerez. Lelövi élete első szarvasát. Tüzet rak. Tárgyakat gyűjt a túléléshez. És mivel nincs egyedül a szigeten, így önvédelmi okokból el kell sütnie első pisztoly lövését is. (Aztán a többit.) A történet bár fordulatos és izgalmas, sajnos eléggé kiszámítható is, ha az ember már látta a fent említett kalapos régész kalandjait.

tomb-raider-06

Én a PC-s változatát teszteltem a játéknak, ahol a grafika lényegesen szebb (ugyanakkor bugosabb), mint a már kifutó konzolokon – viszont közepes beállításokkal játszottam, így nem volt eget verő a grafikai különbség. Piperkőcöknek ajánlom az alábbi TRESSFX technológiát demonstráló videót – bár ők már nyilván látták. (Engem különösebben nem hat meg a dolog, sőt természetellenesnek tartom – egy új hajszimulációs technikáról van szó. Már írtam róla korábban.) A grafika úgy overall gyönyörű. Ez az első perctől világos. Rendkívül élethű karakterábrázolással van dolgunk, a környezet hihetetlen realisztikus: a szálló homok, az erdő lombkoronái közt besütő napfény, a tűz, a víz animációja és a hihetetlen méretek mind-mind felemelik a játékot a generáció végén a legjobbaknak felállított panteonba.

Amint elkezdjük kalandjainkat, negyed óra nem telik bele, hogy megállapítsuk: a játék véres. Rettentő véres. Később brutális, öncélúan agresszív, sőt: kegyetlen. Lara halálnemei közt olyan jeleneteket láthatunk, mint a fejünket átszúró betonkaró, testünket szétlapító kőgolyó, torkunkat kettéharapó farkas, hogy csak a klasszikusokat említsem. Ellenfeleink mennyisége és haláltusája pedig egyfajta Warfighter szerű “élményt” ad. De, ha egyszer sem halálozunk el, akkor is végig esni, kelni, zuhanni, csontot törni, oldalba szúródni, zúzódni, vérben fürödni fog hősnőnk. Ez az első pofon a régi rajongónak – másrészt hatalmas ellentmondás, hiszen az minden, csak nem emberi, ha egy átlagos nő végig nyeklik-nyaklik, zuhan, csúszik, gerincet tör egy játékon át, majd minden ilyen eset után, (ha vígan nem is, de) folytatja útját. Ez már a Reszkessetek betörők-ben is gyanús volt… Egy szó, mint száz: egyfajta Passiónak is felfogható az új rész.

tomb-raider-09

A másik, ami hamar feltűnhet, hogy a játékmenet megváltozott. Alap, ez jó is lehet, kell a vérfrissítés. A tűzrakóhelyekből például több is lesz: ezeknél menteni tudunk, illetve God of War szerűen tuningolni Lara képességeit (Túlélés, Vadászat…) valamint fegyvereit. Utóbbiakból négyhez juthatunk a történet során: egy íjhoz, egy pisztolyhoz, egy shotgunhoz, valamint egy gránátvetővé alakítható gépfegyverhez. Fejleszteni (sőt, átöltözni) a gyűjtögetéssel összeszedett alamizsnákból tudunk, de az akciók során is kapunk skill pontokat. Ezekért artwork és sok más bónusz is jár. A harc ezúttal rettentően hangsúlyos lesz, még a második epizódot is lekörözi e téren a Reboot. Mint említettem, korunk háborús FPS-eihez hasonló mennyiségű akció lesz a programban. Újdonság, hogy nincs automata, csakis manuális célzás. A fegyverek száma ne tévesszen meg senkit, a tuning miatt még sok is lesz a négy eszköz. A mainstrem vonalat követve a medikit-et is elfelejthetjük: a szokásos véres, fekete-fehér képernyő fogad sérüléskor és ha nem találunk búvóhelyet, ahol felgyógyulhatunk kb. 5-6 másodperc alatt, hát végünk, checkpoint.

A beharangozott Survival Instict jó ötlet. A Q betűt lenyomva segítséget kaphatnak az agyhalottak/ elakadottak – ily módon ismét színtelenné válik a kép és csakis a fontos dolgok (tárgyak, kapaszkodók) világítanak sárgán, az ellenfelek pedig pirosan. Nem mondom, hogy nem használtam, de egy helyet leszámítva simán boldogul minden TR-t (Uncharted-et és egyéb klónt) ismerő egyén. A rengeteg QTE/ gombnyomkodós esemény sajnos nem került száműzetésbe a Reboot során – sőt, ha lehet még több lett belőle. Vad, Kratosi gombcsapkodással kell hát a főellenségeknél boldogulnunk és persze az átvezetőknél sem pihenhetünk meg. (A játék eleje leginkább egy interaktív filmet idéz.) A fegyverek mellett fontos kiegészítőnk a csáklya: amellett, hogy kivégzéseket hajthatunk végre vele, az arra alkalmas falakat mászhatjuk meg és köteleken csúszhatunk segítségével. (Sziklákat áthidaló kötélhidakat idővel mi is gyárthatunk íjunkkal, az arra alkalmas helyeken.)

tomb-raider-11

Ha jobban belegondolok ez már a harmadik reboot a sorozat történelmében. Így sem értem az olyan változtatásokat (ha a platform részek megmaradtak), hogy pl. Lara miért nem tud úszni? Mert nem tud. Derékig érő vízben elkoslat, de ennyi. Indokolatlan az egyébként rendkívül igényes zenét kritizálandó, hogy a játékot a sorozat főtémájától is megfosztották. Vissza a játékmenethez. A sziget ellenséges lakóinak százai mellett farkasok támadnak ránk, valamint a játék utolsó negyedében elkezd éledezni valami… Valami, aminek köze van a régi sorozathoz. Képbe kerül a misztérium! Végre megmagyarázhatatlan módon életben lévő, több ezer éves ellenfelek támadnak ránk – spoiler nélkül a játék vége az, ami miatt igazán érdemes játszani a Tomb Raiderrel, mert az a cirka 1 óra, az nyomokban tartalmaz valamit az egykori klasszikusból. (Mellesleg hősnőnk folyamatosan kommenteli az eseményeket. Nekem szimpatikus Camilla Luddington szinkronja – a sok fuck, shit kevésbé, mely minden csak nem brit és arisztokratikus.) Aki szereti a Japán mitológiát az összegyűjtött kincsekből, naplóbejegyzésekből alaposan kiművelheti magát. Piros pont!

A játék fent említett “fordulópontjáig” valójában csőben terelnek minket, de azt – a trófeákra és díjakra hajtó játékosok – szépen kiszélesíthetik. Visszalátogathatunk otthagyott kincsek után kutatva már felállított táborokhoz,  valamint a LEGO játékokhoz hasonlatosan van is értelme egyes szekvenciákra visszatérni, hisz néhol még egyes skillünk, fegyverünk nem volt meg egy legyőzendő akadálynál. A játék rengeteg mini-küldetést tartalmaz (gyűjts össze 5 gombát az erdőben, gyújts meg minden szobrot…), illetve titkos sírokat is rejt. Azért a név még mindig kötelez! Vadászgathatunk is nyulakra, szarvasokra ha kedvünk tartja – Tell Vilmos nem nyilazott annyit, amennyit fogunk. Úgy látszik 2013 játékainak nagy slágere lesz ez a fegyver.

tomb-raider-08

Mint mondtam a játék csodaszép, a fizika is kellemes (a negyedik részből visszatér a klasszikus fáklyahasználat), az esőcseppek ráesnek a kamerára, a lens flare vakít… De sok a hiányosság. Hiányoznak a játékból a CGI átvezetők. Ha az első trailert láttad, már láttad az intro-t is. A teljesen felesleges, sorozatidegen Multiplayer helyett elfogadtam volna sokkal több logikai feladatot, és misztikus elemet. A ShadowMan-be illő bél- és vérfolyó helyett elfogadtam volna több egzotikus helyszínt, akár csak magán, a szigeten belül. Hiányoznak a régi karakterek. És itt essék is szó a szereplőkről: igazándiból egyikük sem túl szerethető. Még maga Lara Croft sem. A játék vége fele ugyan érthetőek motivációi, de az agyonhangsúlyozott szenvedés (“ettől lett az, aki”), a szétvagdosott teste (mely ugyanolyan csábos, mint az eddigi epizódokban, akárhogy is tagadják a fejlesztők) iszonyat mód túlsúlyban állnak azzal a karakterrel, akivé a kaland után válik (ezt egy bizonyos plusz fegyverrel jelzik majd a készítők). Aki azt mondja a játék hirtelen sebességgel bekövetkező végén: Ő bizony még nem megy haza. Még két karakter lesz a fedélzeten, aki (szerintem) az elődökben is felbukkant két figura némileg átgyurmázott mása. (Reyes, Alex) A rendhagyó Credits listát mindenképp nézzétek végig! Kishazánk rajongóit is megemlítik a fejlesztők – ezúton gratulálok Nektek srácok!

Nyitva hagyják a sztorit – ezt megjelenés előtt tudtuk. De vajon van értelme? Anyagilag biztos. Igazából a realizmus, a brutalitás és a butább játékmenet okolható leginkább azért, hogy ennek a játéknak már köze nincs a Tomb Raider névhez. (Tán a Resident Evil sorozatéhoz hasonlítható legjobban a metamorfózis.) Ez egy remek játék, fantasztikus grafikával, akcióorgiával, olyan látványos jelenetekkel, melyeket tényleg csak a mozivásznakon látunk – de fanatikusok számára egyszerűen nem Tomb Raider. És tudomásom szerint a reboot nem egyenlő a format-tal.

***

A kiadásról: A Survival Edition tartalma Európában megegyezik a Collector változattal, hisz abba is azt csomagolták bele egy plusz bábu és egy ál-rozsdás sütisdoboz társaságában. A Play-Arts Kai név immáron nem egyenlő a minőséggel: ez a figura nem csak nem hasonlít Lara játékbeli mivoltára, de nekem karja egyből kiesett, képtelen megállni és hihetetlen hülyén néznek ki a golyók a teste több pontján, hogy a páncél szerű seggéről ne is beszéljek. A figurát leszámítva igazán szép a kiadás. Az artbook kicsit sovány, nesze semmi, fogd meg jól, ám a kiadáshoz adott ajándék képregény jó ötlet – bemutatja a szereplők előéletét. Kár, hogy akkora, mint egy cigis doboz, na de ne legyünk telhetetlenek…

Reklámok

6 hozzászólás

Hozzászólás
  1. dentorel1987 / máj 6 2013 09:19

    Egyetértek a leírtakkal valóban jól sikerült rebboot a sorozat történelmében, bár igaz, ez már a sokadik. Az interaktív mozikkal nem volt gondom, szerencsére kontrollert jól kezeli a játék, így ezen a téren nem volt gond, mindig tudtam mit kell nyomni, s mindig sikerült időben is használnom az adott gombot.
    Az old gen részeknél több tényező miatt nem volt lehetőségem kronológiai sorrendben kijátszani őket. A kiegészítők ki is maradtak nálam. Így egy hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy az első résztől – Gold részekkel együtt – végigviszem. Nagy elhatározás volt ez részemről, mert én nem vagyok a türelmes és kitartó fajta, s kivételes úgy éreztem sokszor, hogy a készítők direkt szívatnak engem. Ezek voltak azok, amikor úgy éreztem az agyam a fülemen folyik ki. És valóban egy kaptafára ment minden, s részről, részre emelték a nehézségi szintet.

    A Crystal Dinamics játékai valóban könnyűek, s talán túl könnyűek, de legalább bennük lehet haladni, s munka mellett is lazán neki lehet ülni, s a végigjátszás nem tart hónapokig. Mindezek mellett persze továbbra is tisztelem a régi részeket, s szeretném végigvinni mindet még egyszer. Csak olykor túlzónak érzem a nehézséget.

    • sum-blink / máj 6 2013 09:27

      Ebben igazad van. A mai játékokhoz mérten, főleg, ha dolgozol is nagyon kitartónak kell lenni hozzájuk. Én még anno játszottam velük, amikor megjelentek, kb. 14 évesen elkezdve. Úgy több idő volt kockulni. Ma már ki is nőttem belőle, csak nekem éles ez a váltás. Az új részek gyakorlatilag interaktív filmek.

  2. dentorel1987 / máj 6 2013 19:56

    Mivel PC-m nem volt, csak az ezredfordulóval köszöntött be nálunk a digitális szórakozási lehetőség, s mindezek mellett kocka barátom egyáltalán nem volt, így Croft kisasszony tíz évvel ezelőtt varázsolt el, amikor egyik újságos CD-n megtaláltam az első rész demó változatát… Azóta töretlen a szerelem.

    Mondhatnám azt is, hogy elvakult rajongónak tartom magam, de a régi részek nehézségi szintjével a mai napig nem sikerült megbarátkozni. Az a fajta vagyok, aki szeret minél hamarabb egy játék végére érni úgy, hogy közben nem telnek el hónapok, de mégse két óra alatt tegyem magamévá az adott címet. A régi részeknél sokszor éreztem úgy, hogy inkább lenne könnyebb, de cserébe több pályát tudhatnánk magunkénak.
    Múlt hónapban ültem neki az első résznek, aminél elég kevésszer akadtam el. Mondjuk érdekes volt, hogy az Anniversary-vel iszonyú sokat kínlódtam, mintha az évfordulós kiadást nehezítették volna sokkal az eredetivel szemben. A kiegészítő rész nem tartott nálam tovább egy napig, de a második rész a játék közepétől már feladta nekem a leckét. A kiegészítőről már nem is beszélve. A harmadikba már félve vágtam bele, emlékeim szerint rengeteg szívatós rész volt benne, így meg is lepett, hogy az első négy pályát alig másfél óra alatt teljesítettem.

    Véleményem szerint nekiülve ismét az első résztől lehet legjobban érezni, hogy milyen fejlődésen ment keresztül a sorozat. Ahogyan belevetettem magam a harmadik részbe egyre inkább éreztem, hogy grafikai és a nehézségi szinten fejlődött a játék, s a többi már jól bejáratott franchise. Nem véletlen, hogy a Chronicles csúnyán leszerepelt, s az Angel Of Darkness pedig csak árnyéka lett annak, ami lehetett volna. Ahhoz képest a Crystal Dinamics szép feltámasztást hajtott végre a Legend fényében. De valóban igazad van, hogy az új játékok egyik gyengéje, hogy túl sok átvezető animációik vannak, illetve rövidek.

    • sum-blink / máj 7 2013 10:15

      Ez jó! 🙂 Azért a Silent Hill-re rákockultál látom. 🙂

      Számomra az Anniversary is elég gyengus PoP klónnak tűnt és könnyű volt az első részhez képest. Amúgy az első három részen át, ha jól emlékszem 16 pálya volt mindben. A negyedik tán a legmonumentálisabb. Nekem a Chronicles, de még az Angel of Darkness is tetszett. A CD nem csinált mást, mint a PoP trilógiára húzta a játékot. (Véleményem: http://sargakazi.hu/home/?s=tomb+raider&x=0&y=0) Aztán most ez. Hát nem tudom. Nekem ezek az új TR játékok ideig-óráig tetszenek, szépek, de az emlékeim közt az első öt rész maradt meg igazán. Retro-sznob vagyok. 🙂

  3. dentorel1987 / máj 7 2013 12:44

    Mivel az első részről elég friss az élmény, hisz az előző hónapban játszottam végig ismét nekem az Anniversary hozzá viszonyítva nehezebbnek tűnt.
    A PoP széria soha nem volt a kedvencem, habár egy végigjátszást megért nálam mindegyik rész, s csak a legújabb lopta be magát a szívembe olyannyira, hogy pénzt is áldozzak, hogy eredetiben megvegyem, természetesen szigorúan már árzuhanás után.

    Az első rész 15, a második 18, a harmadik 19 +1 bónuszpályával rendelkezett, de a játékidő azért rúg több, mint húsz órára, mert nagyon sok idő ment el arra, hogy az ember keresse a továbbjutáshoz szükséges dolgokat legyen az egy ajtó, kulcs, vagy csak egyszerű kapaszkodó. Tény, hogy ez tette a Tomb Raider-t, Tomb Raider-ré, s az új részekből ez már lassan teljesen kiveszett, de valahogy én nem bánom, de ennek ellenére a régi részek hagytak bennem maradandót.
    Chronicles is a személyes kedvencem a drámai hangulata és az egyedi történetvezetés miatt, a The Last Revelation pedig nálam csak a lezárása miatt volt sokáig etalon maga a játék az egyiptomi helyszín miatt nem. Az Angel Of Darkness pedig inkább egy törött relikvia számomra, amely rengeteg kérdés nem magyarázott meg pl. hősnőnk hogyan menekült meg. Az új játékok szélesebb kört akarnak megszólítani, így teljesen munka-kompatibilisek, s emellett pedig azoknak is kedvező, akiknek nincs türelmük.

    Silent Hill a másik kedvencem, bár a játékok csak egyetlen egy végigjátszást értek meg nálam, mert elsőre tudtak csak igazán ütni nálam, s második nekifutásra már nem volt meg az az érzés, mint először. Ellenben a filmeknek nagy tisztelője vagyok, s sajnálom, hogy a második rész semmilyen formában nem jelent meg itthon.

    • sum-blink / máj 7 2013 13:02

      Hát igen, a játékipar is mainstream lett.

      Akkor nagy játékos vagy!

      Meg fog jelenni biztos a film…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: