Skip to content
2011. október 24. hétfő / sum-blink

X-akta: After the Rockshow…

Sh*t, p*ss, f*ck, c*nt, c*cksucker, motherf*cker, t*ts, f*rt, t*rd, and tw*t!

Nem bírom nem megosztani Veletek itáliai élményeimet, ahol tavaly ősszel kedvenc együttesemet láthattam barátnőmmel az oldalamon. Kezdem az elején. A busz, amivel a népligettől mentünk, vagy 2 órát késett. Sucks. Elöl jobbra foglaltunk helyet – az a hely sem az én lábamnak lett kitalálva, de ez alap. Olyan részletekbe nagyon nem mennék bele, hogy egy kiscsaj kb. fél óra és egy bevert üveg vodka után összehányta magát (meg a környezetét), – állítólag már jobban van – hogy a sofőr szívatásból nagyon ritkán állt meg pipilni, pedig így is rengeteget késtünk, hogy a velencei megállóban (asszem’) tehénszőr klumpát árulnak, meg hogy úgy az egész nagyon nem volt komfortos, sem a gyomromnak, sem a lábamnak, sem senkinek… De ezek nem lényeges dolgok…

Az All Time Low és a Simple Plan engem olyannyira nem érdekelt, hogy odaérkezvén rögtön “ereklyevadászatra” indultam. Először az official merchandising pultokat (amik nagggyon távol voltak egymástól) egy nyúllal és egy pólóval akartam megrövidíteni. Póló csak marha nagy volt (a tészta hizlal ugye), nyúl meg semekkora. A csaj eleinte jófej, mondja, hogy majd egy óra múlva jön a truck csak lerobbant. Addig valami fura, nagyon nagy és nagyon finom kebabot ettünk, ami úgy nézett ki, mint egy óriási gyros pitában sültkrumplival. Iszonyat laktató volt. Söröket már itthon vettünk egy vagonnal, de ugye bevinni nem lehetett – hát, jó idő volt, a 40 fokos napon bevertük, ami még maradt a busz után. Megint érdeklődöm, a truck egy óra múlva jön… Anyátok! Oltogatott a nő még párszor, közbe olaszul kiröhögtek a kollégákkal. Aztán közli az egyik, hogy nem is jön a truck! Vészesen közeleg a Sum 41… Nyulat gyorsan vettem, aztán egy L-es pólót. (ami egy itthoni XL-es méret kb.). Felveszem, nagyon örülök – tahók a biztonsági őrök, szívóznak, de bejutunk.

“The seas have parted,
the endings started,
the sky has turned to black.”

A Sum 41 nem is olyan soká kezdődik. Mark még előtte dobál be pár Famous matricát, a tömeg megőrül. Én is, mert az egyik kolleganőnk 1 méterre volt kb. tőle. Persze, hogy egy 150 ropis kölcsönkapott Nikon géppel pont a legnagyobb pogó közepette kezdődik a Hell song – számunkra! Barátnőmet igyekszem kimenekíteni, meg a gépet is, sikerül. Besötétedik, ahogy kell. Cone és Derryck a szokásos új hullámos önmagát adja, meg felhívnak vagy hat embert a színpadra.

Az új csávó eszméletlen retekül nyomja, állítólag el cseszték a kihangosítását, de nekem amúgy is rettenetesen unszimpatikus, a hangja sem tetszik… So long, goodbye arab cimbora! Az In to deep szólóját ilyen rosszul még életemben nem hallottam játszani. Amúgy meg nem is volt jó a számok összeválogatása sem, rövid is volt, mint amit elvágtak, úgy lett vége, a háttér csak egy zászló és még a dobos is elhízott. Haragszom rá, mert nem énekelte el a Pain for Pleasure-t. Szóval nekem a Sum 41 sajnos csalódás volt, na, nem olyanok már, mint régen, ez a dark stílus sem áll jól nekik.

The Mark Tom and Travis Show

Előre megyünk, háromnegyed óra múlva: blink‐❶❽❷!!! Izgulok, mint csitri a randi előtt, barátnőm nyugtat. Egy percnek tűnik az idő, a roadok pakolnak, Famous trikókat dobálnak, meg matricákat, feljön a függöny. Tök sötét van. És aztán, ahogy a Blinkumentary előzetesben és a nagy könyvben megvan írva lehullik a lepel és felcsendül a Dumpweed!!!! Mindenki készen van egyből. Sajnos én is. Mert ilyen lehetőség ritkán van az életben és nem tudom mit csináljak: önfeledten engedjem el magam és ugráljak? Azt akármelyik hazai garázszenekar előadásán tudok. Figyeljek oda, átszellemülten? Fényképezzek, videózzak, ami lehetetlen? Mindegyikből csinálok kicsit, de egyre ramatyabbul vagyok fizikailag, az elmúlt 2 napban olyan 4-5 órát aludtam, hányingerem van, alig ettem. Csak nézek és ámulok. Igaz nagyon baloldalt állunk, Travist egy ideig nem is látom, de aztán… Szóval úgy érzem magam, mint aki egy fantasztikus dolog részese, de valahogy nincs ott igazán. Sok a tahó olasz, vigyázok barátnőmre, egyre idegesebb vagyok rájuk… és párhuzamosan mégis a mennyekben érzem magam. OTT VANNAK ELŐTTEM KB. 10 MÉTERRE, LÁTOM AZ ARCUKAT! Tom nagyon AvA-san adja elő magát, ahogy az újraegyesülés óta szokta, de nem zavar – gondoljatok bele hány évesek – felnőtt, megkomolyodott, vért frissít a zenekar életében. Repkednek a pengetők befele, hála Marknak, az első sorban állók jól járnak, a háttérben pedig gagyi pokróc helyett végig kivetítőkön megy a vizuál, szalad, ugrál, tombol a nyuszi…

Mark ugyanolyan jófej, mint MINDIG, (én még ebben az emberben még nem csalódtam, ezt komolyan mondom) nyomják a disznó poénokat (Tom smell so f*ckin bad maaaan), átírják a szövegeket spontán (…”f*ck your mum in a parking lot!”) és persze nagyon jól játszanak élőben is. Már éjfél lehet és fény-füstparádé keretében ezek ott tivornyáznak! (Carousel). A Reckless Abandon olyan gyönyörűen kezdődött, hogy….áhhh. Feledhetetlen.

És akkor jön a kamu vég. Az olaszok őrjöngenek, meg óbégatnak, megint függöny van. De én, a nagyokos tudom, így nincs vége, még nem volt Dammit, ők meg hülyék… És jön a Travis magánszáma. Na ekkor már oldalról is látom. Meg fejjel lefele is. (“a dobszerkó az fejjel lefelé is dobszerkó”) Iszonyat, ahogy nyomja. (Utólag apró részletek derülnek ki a jútúb videókból: a kisgyerekei ott álltak fülvédőkben, Mark bedobja Tom összes pengetőjét, Tom fellöki a végén a mikrofont…) Az uccsó albumról sok számot nyomnak, de szerencsémre olyan klasszikusok sem maradhatnak ki, mint a Carousel (végig!), Man Overboard, Josie. És zárásképp persze Dammit, kis ráadással (Lásd: lead). Kék fény fel, két oldalról ejakulálódnak a konfettik! Repülnek a labdák, a dobverők… És a végén megöleli egymást a két régi jó barát… Én meg minden fizikai-lelki sérelmem félre téve kb. sírok örömömben, hogy itt lehettem.

Az olaszokról: én ilyen tahó, bunkó népet már nagyon régen láttam. Az egész koncerten, mintha baszki meccsen lettek volna ööö-ööö-öö-ööööö-zve “dúdolták” a számokat (Mark hülyítette is őket: álé-álééééé), a pogónál marhára nem érdekelte őket, hogy 20 kilós lánykákat taposnak agyon, a mediterrán szőrös félpucér felsőtestükkel az ember arcába ugrálva, lökdösve, taszigálva, folyamatosan pofázva pusztították az agysejtjeiket és a körülöttük állókat. (A koncert után pengető ügyben körülnéztünk a koszban, hát ennyi cipőt, meg ruhát egy helyen max. egy turkálóban láttam…)

“The tour is over, I’d survived”

De így is MARHÁRA megérte. Más szemmel nézem itthon a cd-ket, a képeket a fiúkról, életre szóló élményt kaptam, az út által végre lettek barátaim, akik ráadásul hozzám igencsak hasonlóak, (és akik barátnőm barátai is) láttam a kedvenc zenekarom, életem egyik példaképét (M.A.H.)… és óriási lökést adott ez az élmény a jövőre nézve. Mert rájöttem, hogy nem egy filmben élek, ahol minden tökéletes és igen, egy 10 éve várt koncerten is lehet az embernek nyűge-baja, ettől függetlenül az még egy örök emlék lesz! Az európai turné befejeződött, de ha lesz lehetőségem (munkám) és pénzem rá én biztos, hogy még fogok menni, mert ezek a srácok megérdemlik, olyan durván profi, audiovizuálisan tökéletes show-t csináltak, ugyanúgy pörögve, hülyülve, ugrálva, mint húszévesen, de mégis érettebben, komolyabban, vérprofin. Paradoxon tudom, de így van! Köszönöm mindenkinek, aki segített eljutni! Végül csak azt tudom mondani, amit Mark is a koncert végén:

“See you next time, thank you very much!”

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: