Skip to content
2011. október 20. csütörtök / sum-blink

X-akta: Sum-Blink!

Életem zenekara.

The world is wide, the time goes by
The tour is over, I’ve survived
I can’t wait till I get home
To pass the time in my room alone

Vagy zenekarai? Na azt azért nem. 1999-ben kialakult a személyiségemnek az a része, ami a zenei stílusát határozza meg az embernek. Én is sok stíluson átvergődtem kiskamasz koromban a rokkertől a trottyos nadrágosig, de amikor kölcsönkaptam azt a bizonyos Enema of the State kazettát az első szám után tudtam – ez az én zeném, az én stílusom, az ÉN ZENEKAROM! Persze a mai napig sok mindent meghallgatok, de az örök kedvenc a Blink 182 marad – mint ahogy filmekben a régi Star Wars és Indy trilógia, játékokban a Tomb Raider és még sorolhatnám az évtizedeken át nem szűnő lelkesedéssel körülrajongott, lényemet is meghatározó elemeket!

“But people are what they wanna be
They’re not lemmings to the sea
Maybe it’s time you looked at yourself
And stop blaming life on someone else

A csapat történetébe nem nagyon mennék bele, mivel egy szolid guglizás után bárki kiművelheti magát. Az enyémbe viszont kicsit igen: végigkísért zenéjük életem megannyi nehéz korszakában és boldog perceiben és bár hónapokig azt sem tudtam, hogy néznek ki (nem volt internetem, tv-t meg nem sokat néztem) mindig egy kis sziget volt a Blink az életemben.

Az iskolámban sokan nem szerették – nem volt még ennyire divatzenekar (amilyen a Take of your Pants and Jacket de főleg az Untitled albumuk után Európában, így nálunk is lett), de engem nem érdekelt, hogy rágógumipánk zenének hívták, én kitartottam mellettük. Sokszor együtt éreztek velem dalaikban. (Az általuk reklámozott ruhamárkákat például a loserkids.com-on árulták és – főleg korai számaikban – megannyi szerelmi sikertelenségről, kudarcról énekeltek, ami akkoriban igencsak jellemzett engem is. Szóval ők képviselték (sztárként is) a suli bénáit, amire utalnak is az Amerikai Pite egyik jelenetében… De legtöbbször szerethető humorral közelítették meg a problémákat, és tették mindezt olyan csodálatosan fülbemászó (és belátom: jazz fanok számára zeneileg túlontúl egyszerű) dallamvilággal, amiket az ember addig hallgatott első hallás után, míg végig nem tudta fütyülni. És az idétlen, olykor gusztustalan humorú oldalukat is nagyon szeretem!

“And it’s happened once again, I’ll turn to a friend”

Na jó, mégis kicsit bele kell mennem a történetükbe, mert a banda életciklusa eddig kb. három részre osztható. Az egyik, amikor a Flyswatter demókazijukkal 93-ban elkezdtek otthonukban, San Diegoban/Kaliforniában elhíresülni, majd jöttek a nagylemezek. Ekkor még Mark Hoppus és Tom DeLonge mögött Scott Raynor püfölte a dobokat. Őt azonban később kitették a csapatból, mert rossz nyelvek szerint iszákossága kihatott megbízhatóságára is, ami a koncerteken erős hátrányt jelentett. (Ezt is imádtam bennük – ZENÉLNI szerettek és szeretnek, nem pedig zenélni, majd a hírnév által egyre jobban lezülleni…) Ekkor jött képbe a dobok istene Travis Barker – aki a mai napig is velük van. (A három kisebb projektzenekarukat is nagyon kedvelem – Boxcar Racer, Angels and Airwaves, +44 – de nekem mindig is a Blink 182 lesz az igazi kedvenc.) Aztán a második periódusában az új dobossal a csapat az említett Enema of the State, de inkább a ToyPaJ album után végleg beírta magát a poppunk történelembe. A harmadik szakasz a 2003-as stílusváltás után következett be, amikor is egy Best of album/ dvd kiadása után, 2005-ben végleg úgy tűnt, hogy Tom és Mark személyes konfliktusa miatt feloszlik a csapat. De 2009-ben imáink meghallgattattak és ismét összeállt a banda. Először egy hosszú turnéval tértek vissza a köztudatba (érintve Európát is), aztán jött a Neighborhoods album. (Írni fogok róla.)

“Well, I guess this is growing up

Noha, én a második periódusban szerettem meg a zenéjüket, de 2000-ben az internetnek hála “visszanyomozva” rájöttem: az első három album még inkább tele volt töltve olyan dalokkal, amik kamaszkorom és fiatalságom mérföldkövei lettek: Dammit, M+M’s, New Hope, Wasting Time, TV… És persze meg kell jegyeznem, mennyire rajongok Mark Hoppus-ért, mert az az ember egy idol számomra: amiket eddig le tett az asztalra szimpla kreativitásával az egyszerűen eszméletlen! Mellesleg ki**** jó hangja és humora is van! (Hab a tortán, hogy szereti az Alice-t, a Simpson családot és a régi Star Wars-t is.:P) Szóval egy teljesen más kontinensen élő banda gyakorlatilag évekig a barátaimat képviselte – ezt kijelenthetem! Életstílust adott és pozitív energiával töltött fel. Aztán persze az életemben pozitív változások is bekövetkeztek és… talán kicsit fel is nőttem.:)

És mivel a Sum 41 igen közeli rokonságban áll a pop punk stílussal és amúgy a Blinkkel, így persze hogy őket is elkezdtem nagyon-nagyon megkedvelni. Nekik azonban csak az első két albumuk (Half hour of Power, All killer No Filler), ami fiatalkorom meghatározó zenei anyaga lett – később amúgy is stílust váltottak.

“And if you’re feeling scared
Remember the time we shared
You know it meant everything
You know that it meant everything to me”

Tavaly ősszel, mikor majdnem még egyszer annyit éltem, mint amennyi idősen megszerettem a Blinket, az egész nyári kuporgatás után elmentem őket megnézni élőben Bolognába. Erről is később.

Blink me!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: