Maci vs. Nintendo – mivel játsszon a gyerek?

Mivel az oldalam erősen foglalkozik a videojáték kultúrával is, úgy gondolom helyénvaló ezt a témát választani a blogversenyre – amúgy is időszerű a kérdés, abban a korban, amikor a kisiskolás gyerekek androidos telefonokkal szaladgálnak. A kisgyermekkort én mindenképp meghagynám a régi, hagyományos játékoknak, mint a mackó, a hintaló, a fajátékok, esetleg később az egyre komplexebb legók. A gyermeknek szüksége van az IGAZI 3 dimenziós, kézzel fogható, valós tárgyakra, amikhez tud kötődni, érzelmei vannak iránta, megfogja és igen, esetleg megvágja a kezét a csattogós lepke fogója – de tanul belőle, tapasztalatot, élményeket szerez.

Természetesen az első sorban említett példa miatt a technika nem zárható ki a gyerekek életéből sem – ha máshol nem, de apu telefonján, számítógépén, vagy később a barátoknál, óvodás, iskolás társaknál úgyis szembe találja magát egy mobillal, vagy egy Playstation-el. És ez így van rendjén! Nem kell a gyermekünket elzárni, tiltani a technikai eszközöktől, virtuális játékoktól, sőt, ez hiba is lenne! Egyrészt a kor, amiben élünk rettentően felgyorsult ezen a téren, nem baj, ha már kis korban felkészül rá a csemete – a tiltással egyébként is csak jobban vágyna a videojáték örömeire a lurkó – de az egészséges arány és odafigyelés mindenképpen kell! Lehet neki is saját játék konzolja, nincs ezzel semmi baj, de kontroll szükséges – játékot pl. csak akkor vehessen/ kapjon rá, ha az indokolt. (Szülinap, névnap…) Mindenképpen menjünk el a gyerekkel azt megvenni, ne az osztálytársaival menjen. Saját szememmel látom videojáték üzletekben, ahogy a szőke plázacica anyuka megvesz bármit az erőszakos, követelődző gyerekének, ellenőrzés nélkül, csak hallgasson már a gyerek, az eladó pedig úgysem fog nagyon ellenkezni a kasszánál. Nem mellesleg a gyerekek ebben az esetben is a felnőttségüket, függetlenségüket akarják mutatni társaik felé azzal, hogy milyen agresszív, nem nekik való játékot sikerült beszerezniük (GTA, Medal of Honor, Call of Duty…). Akár a cigarettás dobozokon a felhívás, a játék dobozán is fel van tüntetve az ajánlott életkor és az azt megindokló, a szoftverben felbukkanó elemek (alkohol, félelem, agresszió, rasszizmus…) ikon formájában – Amerika ebből a szempontból már igencsak előrehaladott, a szülők nem vesznek akármit a gyermeknek. Ezeket a jelzéseket nálunk Europában a PEGI (Egységes Európai Játékinformációs Rendszer) nevű szervezet helyezi el a dobozokon – honlapjukon érdemes a szülőnek vásárlás előtt körülnézni, szűrni a kínálatból.

Nem tisztem erkölcscsőszt játszani, de az biztos, hogy a videojáték ipar, nevével ellentétben (hisz a játék szó félrevezető lehet) nem CSAK a gyermekek számára készít szoftvereket, sőt bizonyos esetekben kimondottan felnőtt témájú “játékok” kerülnek a boltokba, melyeket egy interaktív thrillerhez, vagy akciófilmhez lehetne hasonlítani – amit film formában nyilván nem adnánk a gyerek kezébe, mondván: “miért, az is egy DVD adathordozón van mint a Disney mesék, akkor ugyanaz, nem?” Lehet valami játékkonzolba való/ azzal kompatibilis, attól még korántsem lesz gyermekjáték is egyben. Ám a szülő gyakran ebbe a csapdába esik: úgy gondolja – ezek játékok, valami angol hablaty van rajta, meg egy színes kép, megveszem neki, csak ne nyaggasson. Az is óriási tévedés és sztereotípia, hogy a Nintendo termékek csak gyermekeknek valók – ugyanúgy kiadnak horrorjátékokat is, akár kézi konzoljaikra, amik rég túlléptek a kvarcjátékok szintjén.

Ahogy az apuka leül fiával a terepasztal elé, vagy makettet festeni, az anyuka lányával babát öltöztetni, hajat fonni, úgy párhuzamosan a videojátékoknál is megtehetik ezt – az ipar egy része kimondottan a családokra specializálódott. A Nintendo Wii által bevezetett innovatív irányítást alkalmazó kontroller és azok tovább fejlesztett változatai (Xbox 360 konzolon a Kinect, PS3 platformon a Move, vagy a régebbi generációból a PS2-es Eye Toy eszköz) nagyon sok, kimondott családi, gyermek és úgynevezett Casual (alkalmi játékosnak való program, aki akár egy-egy összejövetel alkalmával maga a nagypapa is lehet) játékot kínálnak a családoknak – így kizárva, hogy a gyermek kimaradjon a technika nyújtotta örömökből, ám kontrolláltan, de mégis önfeledten játszhasson. És akkor még az oktató programokat, gyerekeknek készült játék laptopokat nem is említettem. Határt mindenképp kell szabni, a szoftverhez tartozó kézikönyvekben fel van tüntetve milyen időközönként tartsunk szünetet, milyen közel álljunk a kijelzőhöz stb. (Az illegális szoftverek-e szempontból is hátrányosabbak, hisz nincs hozzájuk kézikönyv.)

Szerintem felesleges szétválasztani a hagyományos játékokat a virtuális társaiktól a mai korban és lehetetlen is lenne. Egyszerűen odafigyelést és némi egészséges kontrollt igényel csak a dolog. Idővel pedig talán nálunk is kiforrja magát a videojáték kultúra annyira, hogy a szülő egyből felismerje, mivel és mennyit játsszon gyermeke a babák és a dominó mellett…

Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul: www.teszvesz.hu/bloggerverseny
Jelentkezz Te is!